Habár blogom fő témája az NB1, úgy gondolom nem mehetünk el időnként szó nélkül a nagyvilág futballja mellett sem. Kicsivel kevesebb mint másfél éve jártam az általam oly nagyon szeretett Berlinben, és ezúttal tényleg nem hagyhattam ki, hogy ne menjek el egy Hertha meccsre. Dárdai Pali ült még ekkor a padon, egészen elől is voltak a tabellán, az időjárás október ellenére gyönyörű volt,(az ott töltött napok alatt szinte végig esett és hideg volt, csak ezen a délutánon nem) ahogy mondani szokás, minden adott volt egy remek futballmérkőzés megrendezéséhez.
S-Bahn, mellettem egy lófarkas, Hertha sálakkal teleakasztott férfi a kisfiával. Egymáshoz nem szólnak, épp a meccsre szellemülnek át. Amikor az ember kedven csapata meccsére megy, az egyfajta újjászületés. Felveszed a mezed, a sálad, közben arra gondolsz, hogy megannyi társad épp ugyanezt csinálja otthon, ők is készülnek, és de jó lesz velük találkozni a lelátón. Remélem senki nem érzi úgy, hogy Nemzeti Sport szintű túlzásokba esnék, egyszerűen csak imádom ezt az életérzést. Szurkolónak lenni nagyszerű, mindenkinek ki kéne próbálnia.
Az Olympiastadion megállónál száll le mindenki. A tömeggel tartok. Nem kell mobilinternet kapcsolat ahhoz, hogy az ember meccsre menjen külföldön. Egy fákkal borított úton közelítem meg a stadiont, útközben megállok egy bódénál, és veszek egy Hertha sálat. Nyakamba veszem, és máris beolvadtam a tömegbe. A sál magabiztosságot adott, mintha világéletemben a hétvégi programjaim része lenne hogy a fasoron át lesétálok a monstrumba. És amikor azt mondom monstrum, abban minden tiszteletem benne van.
Az Olympiastadion elképesztő látványt nyújt. Ahogy megveszem a jegyem a parkoló melletti jegypénztárnál, lefotózom a híres olimpiai ötkarikát, és megyek be.
A beléptetés gyorsan és egyszerűen ment. Legalábbis ebben a tévhitben voltam egy ideig. Ugyanis, hála az égnek, táskát nem lehet bevinni, derül ki már bent, így nincs más választás, jegyet lecsippantani, ki a stadion területéről, vissza az úton amerről jöttem, a táskát egy megőrzőben kell hagyni. Egy amerikai srác hasonlóan járt, becsatlakozik a táskaovi megkeresésére szervezett magánexpedícióba. Miután megtaláljuk, megnyugszunk, a várttal szemben nincs káosz, lökdösődés, fejetlenség a táskák letételére, látszik hogy tökéletesen ki van találva a rendszer, aminek köszönhetően, habár szűkös a hely a szekrények között, egyáltalán nincs tumultus. A biztonságiak csak meghatározott számú embert engednek be, és amíg valaki nem jött ki, addig más nem mehet be. Kulcsot el, vissza a stadionba.
A beléptetés újfent gyorsan lezajlik, most már a táska sem zavar be, végre ténylegesen a stadion területére léptem. Természetesen rögtön körbejárom az egészet, lenyűgöző. Régi olimpiai létesítmények a stadion körül, a magasugró torony medencével egészen megragadó látvány, nincs víz, a lelátók omladoznak, mégis olyan tekintélyes az egész.
Lassacskán kezdődött a meccs, ülőhelyem felé vettem az irányt. Egy magyar pár érkezett mellém, először németül szóltak, aztán meglepődtek a magyar válaszon. Így utólag visszagondolva nem is értem miért, az egész szektor magyarokból állt. Szűrtem le később, a sok "bazmeg" és "faszomat bele" kiáltásból. Visszatérve a párra, madárszar volt az ülőhelyükön, így pár sorral feljebb kötöttek ki végül.
Az ellenfél a Freiburg volt, Sallai Rolanddal a kezdőben. Palinál nagy taps, a berlini B-közép egészen fantasztikus volt egész meccs alatt. Nem is mennék bele mély meccselemzésekbe, 1-1 lett. Itt láttam először működni a VAR-t élőben, a vége felé Dárdai Palkó elesett a tizenhatoson belül, a VAR akcióba lendült, feszült pillanatok a nézőtéren, majd a bíró jelzi: nincs büntető. Csalódottság és szitokáradat. Én csendben leültem. "Biztos jogosan nem adták meg", gondoltam, tekintettel arra, hogy ők látták lassítva, míg mi nem. De úgy gondoltam ezzel a véleményemmel nem lennék túl népszerű a lelátón, így megtartottam ezt a gondolatot magamnak.
Tényleg egészen elképesztő élmény volt 50 ezer ember gyűrűjében, egy legendás stadionban megnézni egy magyar edző meccsét a Bundesligában. Jól esik néha az embernek kimozdulnia a közegéből, persze nem kell ezért egészen Berlinig menni, én viszont szerencsére megélhettem ezt is.
A táska csak később jut eszembe, még épp időben. 50 ezer ember távozott méltóságteljesen, nem akartam nagy tolongást, még a raj előtt meg akartam érkezni az állomásra. Mint utólag kiderült felesleges volt a sietség. Legalább 20 percet ültem a szerelvényben. Az ablak mellett találtam ülést, az ablak a peronra nézett. Annyit láttam, hogy néhány kapucnis tag egymásnak esik, és valakit leöntenek sörrel. Eltelik 10 másodperc, ütemes dobbanás, egy csapatnyi rohamrendőr jön teljes készültségben. A körülöttem elhelyezkedő szurkolók reakcióit figyelem. Egy nénikből álló társaság jót nevet ezen, nyilván nem először láttak ilyet. Az előttem ülő baráti pár annyira elmerült az egyikük telefonjának nézésében, hogy észre sem veszik mi történt. Csak 10 perc után néznek fel érdeklődve, hogy miért nem megyünk. Itt leírva úgy tűnik mintha teljes nyugodtság vett volna körül. Ez így is volt persze, én voltam aki azon aggódott, hogy a kocsiban fog csúcsosodni a balhé. Éltem már meg metróban meccshez köthetően kellemetlen pillanatokat. Egyszer Fradi meccsre tartva, egy erősen illuminált fickó ordítozott a megállóban, majd mikor megjött a metró bevásárlószatyrából kihúzott egy bazi nagy kést, és elindult az egyik vagon felé. Nem volt túl bizalomgerjesztő látvány... Elővigyázatosságból a nyomában voltunk páran végig, közben a szerelvényből riasztottuk a vezetőt, akik a rendőröket. A Nagyvárad téren meg is jelentek teljes készültségben, csak épp rossz kocsi előtt vártak. Máig megvan a pillanat ahogy ingerülten tapsolva ordítozok egy csapat rohamrendőrnek, hogy kib@szottul rossz kocsit vizsgálnak át, és hogy szedjék a sátrukat a peron másik oldalára. Végül persze jó véget ért a történet, senki nem sérült meg, a tomboló barmot pedig pár medvepuszival megspékelve vitték el.
Végül Berlinben is helyre állt a rend, az S-Bahn pedig robogott be a városközpontba. Én pedig arra gondoltam, többek között az ilyen pillanatokért érdemes életünket ennek a sportnak szentelni. Azért az extázisért, azért a megelégedettségért, ami ilyenkor elönt belül.
Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése