A szép zöld gyep nem hiányzik - csak a futball lelke

Mitől lesz egy ország futballhatalom? A modern stadionoktól, vagy a szakmai tudástól? Egyáltalán meg lehet venni a szakmai tudást? Kérdések, amelyek évek óta meghatározzák a magyar futballt. Kérdések, melyekre talán sosem kapunk egyértelmű választ. Hisz a futballt a pályán játsszák, nem? Egy bírói hiba, egy szerencsésen pattant labda is képes klubokat a csúcsra vinni. Egy biztos. A szerencsét nem lehet megvenni.

A Bozsik stadion (2020.05.06.)

A minap jártam Kispesten. A teendők mellett hagytam magamnak időt, hogy megnézzem az épülő Bozsik stadiont. Ahogy a bádogkerítés mellett sétáltam, visszatértek az emlékek. Ahogy a szurkolók görnyednek a pénztáraknál. Ahogy a járdán sétálva tökmagárusok szólongatnak meg. Volt egy törzshelyem, egy kedves néni. Vajon mi lehet vele? Mikor a kerítés véget ért, és előbukkant az épülő stadion, mellbe vágott. Félreértés ne essék, nagyon szép stadion, a külső dekoráció igényes, nem csicsás, a stadion mérete is pont megfelelő. Ennek ellenére viszont hatalmába kerített a szomorúság.

Holott semmi közöm Kispesthez.

 

És ezt úgy értem, hogy tényleg semmi. Nem vagyok Honvéd szurkoló, sosem laktam a környéken, tudtommal még csak Kispest rajongó ismerősöm sincs. Mégis, sokat jártam a Bozsikba, és őszintén szólva, imádtam. A légkör vonzott. A pálya történelme elképesztő, tekintélyében mit sem veszített az omladozó lelátók és a lezárt széksorok. Legendák szaladtak ki hétről hétre erre a pályára. Sorolhatnám a neveket, de van egy,  ami többet mond ezernél is: Puskás Ferenc. 

Aki a Bozsik Stadionba jött Honvéd meccset nézni, az egy hamisíthatatlan futballélményben részesült. A pálya minden elemében véve rendhagyó volt. A lelátók felé vezető út, mellette a vasúti síntől elválasztó falak, tele szívből rajzolt kispesti graffitikkel. A nézőteret a játéktértől bokorral választották el. A kanyarban az egyik leghangosabb szurkolótábor. A háttérben régi gyárépületek és kertes házak. Mögöttük a messzeség. Emlékszem egy Honvéd-Haladás meccsre, ahol realizálódott bennem meddig is lehet valójában ellátni. Nyári mérkőzés volt, és egy szokásos nyári zápor csapott le aznap este. Csak éppen kilométerekkel odébb. A stadiont elkerülte az eső, és a villámlás, a lelátóról nyugodtan nézhettük a távolban tomboló vihart, miközben az orrunk előtt zajlott a játék. Nagyon hangulatos volt. 

 

 

Honvéd-Vasas

 

 

Máskor nem voltam ilyen szerencsés. Több emlékem is van arról, amikor Kispesten elkapott egy eső (sosem a fedett lelátón ültem, néha megbántam), de a legemlékezetesebb a Honvéd-Vasas előtti zápor volt. 

A bajnokság utolsó fordulója, a Honvéd Európáért, a Vasas a bennmaradásért játszott. Feszült találkozónak ígérkezett. Izgatott voltam, tudtam hogy sokan lesznek. Ám mikor az Ady Endre úton haladtam, esőcseppek kezdtek el esni az égből. Június legeleje volt, öltözékem egy póló, egy rövidnadrág, és egy tornacipő. 5 perccel később bőrig ázva álltam sorban a pénztárnál. Volt már részem nagy elázásokban, nem panaszkodtam, aki sokat jár meccsekre az nem tudja ezeket elkerülni, viszont kissé bosszankodtam a cipőm miatt. Úgy beázott, hogy ki is kellett dobni. Nem volt kellemes az egész meccset vizes zokniban és cipőben végignézni, viszont mikor a zápor utáni szivárvány körülölelte a Bozsik stadiont, rögtön egy szívmelengető érzés kerített a hatalmába. Azóta is ez az egyik kedvenc képem. 

Az eső továbbállt, az érzés megmaradt

A kispesti stadion többet jelent nekem egy pályánál. A régi kis különc megmarad a szívemben. Aztán amint elmúlik a járvány, és újra lehet meccsre járni, Kispestre is vissza fogok térni, immár az újonnan épített monstrumba. Az izgatottság, a kispesti közösségért, és a futball iránti rajongásom megmarad...

... valami viszont mégiscsak elveszett.